«Ne ítéljetek úgy felõlem, az mint hallom,

hanem tartsatok igaz magyarnak.»

(Teleki Mihály levelébõl.)

Arcképeit idézem fel emlékezetemben, amelyeket kortárs képzõmûvészek készítettek róla, fellapozom az írásba foglalt arcképeket, melyeket az egykorúak levelei és az emlékírók örökítettek meg, s végül személyes megnyilatkozásait, a tizenhetedik századi Magyarországban páratlanul álló nagy levelezését: az önarcképet. A vonások milyen változatossága és micsoda ellentétek! - Egy késõi festmény patriarchális öregembert elevenít meg. Komoly nagy szakálla bölcs prédikátort sejttet. Mélynézésû, okos szeme, finom hajlatú orra és hatalmas homloka eszedbe juttatja, hogy családja már kétszáz évvel elõbb a szellemi fõnemesek rangjára emelkedett, a humanista költõ Garázda Péter személyében. De arca a maga egységében a politikusé, a fölényes cselekvõ ember kifejezésével. Az írásba foglalt arcképek nagy részénél, az emlékiratok és az egykorú levelek legtöbbjében, nyoma sincs patriarchális, prédikátori vonásnak. Gyûlöletes színben tüntetik fel, pártos érdekembert látnak benne, aki személyes becsvágyból ugyanolyan hûséges embere tudott lenni Kemény János fejdelemnek, mint amilyen nélkülözhetetlen minisztere késõbb Kemény utódjának és ellenfelének, I. Apafi Mihálynak. Ingatag erkölcsiséggel vádolják, mert egyszer a német, máskor a török, majd a francia politikai tájékozódásnak volt a híve, s hogyha hatalma forgott kockán, a legjelesebb erdélyiek halálos ítéletét is megszavazta. - A kortárs véleményeknek másik csoportja adja Teleki Mihály harmadik arcképváltozatát. A «pártos érdekpolitikus» kemény, önzõ vonásai itt megszelídülnek; a hatalmat kergetõ ember áldozatos hazafivá változik, erkölcsi magasrendûségét nem érintheti semmi ellenvetés; tetteiben a magánügy elhomályosul, csak a közügynek van szerepe. Ezt a Telekit semmi más nem vezérli, csak az ország dolga. - A három portré mintha nem is egy és ugyanazon embert ábrázolná, és minden egyes ábrázolás, mintha nemcsak más embert, de más embertípust mutatna! Több a különbözés, mint a hasonlóság. Az arcképek változataiban az eszményi emberség felsõfokától az alacsony önzésig szinte minden emberi jellemvonást megtalálhatunk.

A nagy személyiségekrõl annyi kép alakul ki a kortársak között, ahány érdek és eszmekör csoportosul körülötte, s az arcképek milyenségét megszabja az ábrázolóknak az ábrázolthoz való viszonya. Ritka kortárs tudja levetni az érdekek és eszmék szemellenzõjét. A fenti kortársvázlatok is csaknem annyira jellemzik azokat, akiktõl származnak, mint a minisztert, akire vonatkoznak. Az elsõ kép, a festmény, udvari mûvész alkotása; ábrázolása az eszményítés irányában távolodik el modelljétõl. A valóság megéreztetésénél az udvari szolgálat éppoly korlát, mint a második ábrázolás kialakulásakor a gyûlölet. Mert az ellenszenves Teleki-portrét a miniszter ellenfelei vázolták fel, háttérbeszorított ellenzéki helyzetükbõl táplálkozó gyûlölettel. De a gyûlöletnél is áthághatatlanabb akadály emelkedik a hûségesek ábrázolása elé. Teleki Mihály politikájának letéteményesei ezek a hûségesek, az udvari emberek õk; tõlük származik a harmadik jellemzés. Szellemében az elsõhöz hasonlít ez a kép. Eszményít ez is, de míg a festmény eszményítve is sokat meglát az igazi Teleki Mihályból, a hûségesek arcképében alig ismerünk fel valamit a földön járó ember kemény, politikus jellemébõl.

A három kép után következik a negyedik, Teleki Mihály önarcképe; ahogy diplomáciai és magánlevelezésében megelevenedik. Amennyire torzíthat és legtöbbször a végletekig eltér a valóságtól a nyilvánosságnak szánt önarckép (az egyén, ha önmagával foglalkozik és az olvasóra gondol, az udvari embernél is hûségesebb szolgája önmagának!), annyira megdöbbentõen reális, emberi arcvonások szûrõdnek ki ezekbõl a levelekbõl. Szinte naturálisztikusan hûek, mert keletkezésükkor nem volt írójuknak más célja velük, mint az egyszerû közlés. Teleki Mihály levelei a politikusnak és a magánembernek hétköznapi eszközei. Nem az utókornak íródtak; a tizenhetedik századi erdélyi ember szemében a levélnek még nincs irodalmi becse, a levélíró tollát nem zavarja az indiszkréciót keresõ közönség. A Teleki levelezés nem vádol és nem védekezik, nem becsmérel és nem eszményít, hanem utasításokat ad, rendelkezik, és diplomáciai kérdéseket magyaráz. Egyszerûen levelek, a levél õsi formája szerint. Teleki Mihály ismerte a körülötte és ellene folyó cselszövéseket, de az alacsony támadásokra ritkán van leveleiben szava. Nagyon jól tudott politikai ellenfeleinek róla alkotott véleményérõl is, tudta, hogy kétkulacsos államvezetéséért ingatag erkölcsiséggel vádolják, de a vádakra is csak egyetlen egyszer felel. E levél néhány mondata azonban felelet minden vádra és világos magyarázata politikai magatartásának: «Nincs oly német, török, akármint kérkedjék azzal - írja -, hogy a magyarnak javát kívánja, hogy azt elhidgyem, mindazáltal azokban is vannak rossznál rosszabbak, valamivel könyörületesebbek is; azokat vétek olylyal vádolni, kiben vétek nincsen, noha közönségesen õk bizony az magyart gyülölik.» Majd a levél végén, szinte lírai, személyes hangon: «Ne ítéljetek úgy felõlem, az mint hallom, hanem tartsatok igaz magyarnak.» Kiindulópontja lehetne ez a néhány mondat minden Teleki Mihályról íródó tanulmánynak

Vetítsük az önarcképet és az adatszerû történelmi tényeket az írásban és képben megõrzött egykorú Teleki-ábrázolásokra, lenyesegetve róluk mindazt, ami az ábrázolásokban az ábrázolók személyiségébõl rakódott le, s az önarcképnek viszonylagosan csekély túlzásait is, így talán sikerül az erdélyi államférfinak a valósághoz közel álló vonásait felismernünk.

*

Teleki Mihály politikus volt a szónak modern értelmében. Kemény önuralom sugárzik lényébõl, körültekintõ, számító logika és fölényt, biztonságot adó, de mindég jól leplezett cinizmus. Szenvedélynek nyoma sincs kormányzásában. Egy percig sem hallgatott a szívére, de annál többet az eszére; eszménye a hideg ész és fegyvertársa a logika. Mértéktartó, mindent mérlegelõ természet, akit semmi nagyhangú ígérgetés nem terel el számításának igazságától. Egyedül az érdek vezeti politikáját; az ország érdeke, amelynek vezetésére a sors elrendelte. Nem volt jó katona. Fegyverét, amivel fiatal korában tekintélyt próbált szerezni magának, nem kísérte szerencse; csatái egytõl-egyig vesztes csaták voltak. Magyarországi birtokait fiatal korában elfoglalta a török, az erdélyieket pedig, uralomrajutásakor, Apafi. Nem voltak így a nagybirtokból táplálkozó hatalmi elõnyei sem. De eszével fölébe tudott kerekedni Erdély leghatalmasabb birtokos urainak, Bánfi Dénesnek éppúgy, mint Béldi Pálnak, nem szólva a fejedelemrõl. I. Apafi Mihály oldalán olyan udvari emberi biztonsággal foglalt helyet, hogy a valóságban õ volt a fejedelem, de az uralkodó tekintélyét egy pillanatra sem ingatta meg.

Ha politikai jellemét, államvezetési szempontjait vizsgáljuk, egyéni helyzetére, személyes karrierjére kell elõbb figyelnünk. Személyes pályáját és az ország dolgát hasonló észszerûséggel vezeti; politikai tehetségét a maga helyzetének irányításában gyakorolta elõször. Elsõ nyilvános szereplése arra az idõre esik, midõn II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratával az imént még európai tekintélyû fejedelemség hanyatlásnak indul. Teleki személyes sorsa párhuzamosan alakul az országéval. Ifjúként került a fejedelem udvarába, részt vett a lengyelországi harcban, s a szerencsétlenül végzõdött hadjárat megpecsételte egyéni sorsát is. A lengyel hadjárattal Erdély kihívta maga ellen a szultán haragját. A török követeli II. Rákóczi György lemondását, aki fegyverrel próbál ellenszegülni, a túlerõt azonban nem volt képes visszaverni. Teleki e hadjárat során veszíti el magyarországi birtokait, ugyanakkor, midõn az ország, a Bethlenek és a Rákócziak tündérkertjébõl, német és török martalócok nyilt vadászterületévé változik. A kizsarolt Erdélyben, a vagyonából kiforgatott Teleki - ha meg akar élni -, nem tehet mást, mint hogy udvari szolgálatba szegõdik. Míg Rákóczi él, az õ oldalán marad, halála után pedig Kemény János fejedelemnek lesz hûséges embere. A nagy törés, ami a lengyelországi háborúval Erdély történelmében beállott, változást idéz elõ az ország politikai tájékozódásában. II. Rákóczi György rosszulsikerült lépése óta a török Erdély-ellenes. A szultán támogatását most alig remélhetik, meg kell kísérelni a régi ellenséghez, Bécshez csatlakozni. «...magamat is Isten után - írja Kemény János Telekinek - devoveáltam tökéletességgel õ felsége szolgálatjára, kit egy erdélyi fejedelem is nem cselekedett. » Valóban nem cselekedte még ezt egyetlen erdélyi fejedelem sem, de a reálpolitika most nem tehetett mást. Mindaddig kénytelen ettõl kezdve Erdély Habsburg politikát követni, míg el nem nyeri újra a szomszédos török bizalmát. A bécsi udvarral folytatott tárgyalásoknál Teleki a fejedelem diplomatája. De Bécs kevés elõnyt lát Erdély hathatós támogatásában. Ígéreteivel elhalmozza ugyan Telekit, aki kezdetben (most járja ki a diplomácia iskoláját) bízik is a császárban, olyannyira, hogy midõn Kemény János a török ellen küzdve elesik a nagyszöllõsi csatában, az elhalt fejedelem hûséges embere otthagyja a szultán által trónra emelt Apafi Mihály Erdélyét és tovább tárgyal Béccsel, Kemény János fia, Simon párthíveként. Kemény Simon mellett mindaddig kitart, míg a bécsi politika értéktelensége következtében ki nem csúszik a talaj lába alól.

Most már Teleki Mihály valóban földönfutóvá lett. A szó igazi értelmében nincs mibõl élnie. Magyarországi birtokait - mint mondottuk - megszállta a török, az erdélyieket pedig Apafi Mihály foglalja el. Hogy siralmas helyzetén segítsen, lassan megbarátkozik az Apafival való kibékülés gondolatával. A Kemény-párt régi hívei közül már több tekintélyes fõúr megelõzte ebben. Nincs más út, vagy beáll Bécsben udvaroncnak, vagy pedig kibékül Apafival. De Teleki Mihályt mégiscsak Erdélyhez húzta a szíve, s a politikus, lelke legmélyén helyeselte az Apafi felemelésével újra megvalósult török tájékozódású politikát. Bethlen Farkas és Bánfi Dénes után, 1663-ban, õ is csatlakozik a fejedelemhez, mint Erdélyben mondották: «rendbe hozta ügyét». Apafi Mihály és felesége Bornemisza Anna jól tudták mit nyer az ország Teleki visszatérésével. Olyan politikust, akinek diplomáciai ügyessége és politikai fölénye minden kortársát túlszárnyalja, akinek megbízható hûségét, Erdélyhez való ragaszkodása és a régi erdélyi politika tisztelete jellemzi.

Teleki Mihálynak ismeretes egy rézmetszetû arcképe, hogy az elõzõ képek után még egyre hivatkozzunk. A rézmetszet készítõje, sokatmondóan jegyezte a kép alá: «Eleven képérõl rajzoltatott». Az ábrázolás aránylag még fiatalon mutatja a politikust. A késõi kép tar koponyájának még nyoma sincsen itt. Széles homloka fölött dús haj ékeskedik, nagy szakálla és fiatalosan pödrött bajsza csupa keménységet árul el, szemei fiatalos parancsoló erõt sugároznak. Harminc és negyven év között lehet ekkor (1634-ben született) és mégis, mai szemmel alig látni valóban fiatalos vonást arckifejezésében. Van ezen a képen valami meglett, férfikori mértéktartás, tapasztalt, szinte öreges messzenézés, illúziótlan mélység. Ez a kép nemcsak Teleki Mihály képe, hanem az örök erdélyi politikusé is! Elõdjeirõl fennmaradt arcképek, csaknem kivétel nélkül hasonló jellemet mutatnak. Nemcsak fizikai hasonlóságra gondolok; zömök, izmos termete és a felsõ testbõl szinte nyak nélkül folytatódó nagy koponyára. Bocskay, Báthory István, Bethlen Gábor arcképe, életüknek akármelyik szakaszából való, ilyen öreges kifejezést árul el. Az erdélyi politikus jellem sohasem táplálkozott a fiatalos, mértéket nem ismerõ vakmerõségbõl! Ha a tizenhetedik századiak levelezését és emlékiratait lapozzuk, meglepõdve vesszük észre, hogy Erdélyben a politikus szót nem egyszer az öreg ember helyettesíti. Az erdélyi politikus az öregesen fontolgató, nagy megfontolások után taktikusan cselekvõ ember. Szépen világítják meg ezt a gondolkozást Béldi Pál szavai, amelyekkel a magyarországi elégületlenek, a Wesselényi-féle összeesküvés tagjai fölött mond ítéletet: «Bizony annyi és olyan embereknek kevés eszek volt, hogy ilyen fundamentum nélkül mertek megindulni, az egész dolgot így jövendõre elrontani. Ifjak erejével, vének tanácsa nélkül akarták véghez vinni.» Teleki Mihály erdélyi politikus arca, Kemény János és Kemény Simon melletti tanulóévek után, Apafi Mihály udvarában nyeri el az erdélyi politikus örök vonásait.

A lengyelországi hadjárattól Apafi trónrajutásáig Erdély olyan éveket lát, mint soha azelõtt. Az Apafival beköszöntõ, viszonylagosan nyugodtabb kor politikájának elsõ feladata - egykorú szavakkal -, hogy «szegény megromlott hazánk felháborodott zürzavaros állapotjának lecsendesítésében fáradozzék». De Erdély nyugodt belpolitikájának kiegyensúlyozott külpolitikán kellett nyugodni. Azonban nincs most az a politikai lángelme, akinek elég ereje volna külpolitikai tekintélytartásra. A fejedelemség nagy korszakában a külföldi hatalmak örömmel nyujtottak kezet Erdélynek, ma mindenik megsemmisítésére törekszik; még a török is, aki az új fejedelmet felemelte. Jelképesen világítja meg a hanyatló Erdély helyzetét a következõ eset: A drinápolyi udvarban magyar követ jelenik meg a fejedelem megbízásával. Csúfos szidalmakkal fogadják, majd nem törõdve a nagy esõvel, kikergetik a sátorból. Néhány évtizeddel elõbb az erdélyi diplomácia külsõ tekintélyt és belsõ virágzást teremtett, most legtöbbször, átlátszó és eredménytelen rebelliónak tetszik odakint. A külföld legjobb esetben saját céljaira akarja felhasználni Erdélyt. - De ugyan mi haszna lehet ebbõl az elerõtlenedett országból?! - Németnek és töröknek egyaránt «rettenetes haragjok vagyon mind az fejedelemre s mind az országra». - «...mindenütt bölcstelenítnek, hazugoknak mondanak.» - írja Telekinek Erdély egyik portai követe. És Erdély mégis, titokzatosan ellenáll, függetlensége harminc esztendõn keresztül lényegében nem szenved csorbát. Bocskay óta jelszava az erdélyi embernek: - Mig két szomszéd üti-veri, az eb valahogy megél, ha a szemétdombon is. Csak Isten éltesse egészségben a haragvó szomszédokat!

A Bécshez való közeledést, - nyilvánvalóan Teleki javaslatára - uralkodása elején megkísérli Apafi Mihály is. Tudta jól, hogy a török amilyen váratlanul felemelte, ugyanolyan könnyen el is ejtheti. Gondoskodnia kellett trónjának Bécs felõl való támasztékáról. Teleki közvetít, a császár ígérget, de végülis olyan kívánságokkal áll elõ, amelyeket Erdély nem teljesíthet. «A németeknek soha úgy nem kereshetjük kedvét - írja elkeseredve Teleki -, hogy barátunk legyen.» A bécsi hitegetések olyan németellenes hangulatot teremtenek, hogy már ezáltal megtermékenyül a talaj az ellenkezõ politikai tájékozódásra: Franciaország felé. A francia tájékozódás gyökerei nem Erdélyben, hanem Magyarországon csíráztak ki. Az anyaország magyarsága súlyos megpróbáltatásokon megy keresztül. Lipót kora ez, a vasvári békét követõ idõszak. Lipót magyarellenes politikája nyomán támadt anyaországi elégületlenek Wesselényivel és Frangepánnal az élen Telekihez keresnek kapcsolatot, hogy Erdély eszközölje ki számukra a török segítségét a Habsburgok ellen. Teleki a német tájékozódás sikertelensége után örömmel közvetít, de a török nem nagyon hajlik a felhívásra. Csak nemrég igért húszéves békét a császárnak, s különben is, hadai el vannak foglalva Velencével, Lengyelországgal és az oroszokkal. Annál komolyabb támogatást remélhetnek az elégületlenek XIV. Lajostól. A francia követ tárgyal Teleki Mihállyal, erdélyi követ is megfordul XIV. Lajos udvarában, de a francia buzgóság is - mint a német - csak addig tartott, míg francia érdek fûzõdött hozzá; az igéretek beváltásából soha sem lett semmi.

De Teleki, különben is, minden lépésében óvatos volt. Nagy politikai mérsékletre van most szükség, nehogy a külpolitika, amely felemelhet, mégjobban letaszítsa. A vigyázó hang az anyaországból éppúgy fegyelemre int, mint a politikusi belsõ mértéktartás. «Istenért kérlek benneteket, - írja az anyaországból Vitnyédi - veszteg üljetek, hogy ti nem nyughatván, veletek együtt bennünket is el ne veszessenek és az magyar nemzetnek nevét az föld színérõl ki ne töröljék.» Minden rosszul sikerült lépés felemésztheti az ország végzetesen bomló hatalmát, ahol a hatalommal együtt bomlik a társadalom. Egymást marja, véget sejtve intrikál Erdélyben minden ember. A hanyatló korszakok minden kisszerû cselszövése felbúrjánzik. A fejedelmi trónnak is írígye támad, akkor, amidõn a külsõ veszedelmet már alig lehet megállítani. Ilyen állapotok között a belpolitika nem egyszer már csak pörökkel, börtönbüntetéssel és bitóval védekezhetik. «Isten tehet csak jót velünk; - írja Teleki Mihály - de félek, a sok egyenetlenségért, egymás nem szeretéséért el akar veszteni bennünket õ felsége. A török mivelünk, az német odaki csak úgy bánik, a mint szereti szegény magyar nemzetünkkel. Igazán két bestia között vagyunk.»

Az önálló Erdély sorsa akkor pecsételõdik meg végkép, mikor rövid idõ után bomlani kezd a török nagyhatalom. A bomlás idején minden kis török hatalmasság külön-külön zsarolja a tönkrement országot. Az egyén már huszonnégy órára sem tervezhet elõre, nemhogy az ország! És a kancellár még most is tovább tárgyal. A magyarországi menekülteket befogadja és közbelép a gályarabok érdekében. Az utolsó pillanatig helytáll, pedig ekkor már az utolsó pillanat is elérkezett. Buda visszafoglalása idején Erdély feladását már nem lehet elkerülni.

A történelmi nyomás ellen most már az sem tehetett semmit, aki csaknem egy emberéleten keresztül, egész testével állt ellen a napról-napra fenyegetõbb végzetnek. Méltó utódja volt nagy erdélyi elõdjeinek, Bocskaynak, Bethlennek, a Rákócziaknak, de az õ nagyságát nem politikai eredmények, hanem erõfeszítései példázzák. Bukással végzõdött, sikertelen erõfeszítések! A sikertelen politikust pedig ki az, aki értékelné?! Teleki Mihály a közvélemény szemében áruló lesz. Drámaíró tollára kívánkozó tragédiáját csak fokozza az iszonyú vég. Ahol sohasem kísérte szerencse, csatában hal meg. Az imént még önálló Erdély utolsó államférfia Tököly Imrével találja magát szemben, aki török hadakkal Erdély visszafoglalásáért indított háborút. Holtteste - egykorú feljegyzések szerint - «tatárok által összevagdaltatott».