PETELEI ISTVÁN
(1852-1910)

Furcsán vagyunk Peteleivel: akinek valami kis köze van irodalmunkhoz, akkor is tudja, hogy a legelsők sorában van a helye, hogy világirodalmi méretekkel mérve is a századforduló legnagyobb elbeszélői közé tartozik, ha történetesen alig olvasott tőle egy-két novellát, sőt talán még akkor is, ha nem olvasott tőle semmit. Ugyanakkor az olvasó nagyközönség, az irodalom címzettje manapság már a nevét sem ismeri, holott Peteleinek mindiglen fontosabb volt az olvasó, mint az irodalmi szakember. És volt is jó néhány év úgy a múlt század legvégén, amikor a közmegbecsülésben versengett a legnépszerűbbekkel. Igaz, mindig is az igényes olvasmányokat igénylők írója volt, azoké, akik elviselik, ha az író az élet komorságait, bánatát, lélekzavarodását szembesíti velük. Alighanem Petelei az egész magyar irodalom legnyomasztóbb írója, még remekmívű szatíráiban is; soha nálunk ilyen humortalan szatírákat nem írtak. Az a búskomorság, amelyet az elmegyógyászat "mániákus depressziónak" nevez, s amely végül is a tébolyultságig hatalmasodott el az írón, rásüti bélyegét egész zordon életművére. Petelei nem "szórakoztat", még kevésbé "mulattat" - Petelei meggyötri az olvasót, de olyan művészi színvonalon, hogy lesújtva egyben felemeli a lelket.

Származása szerint ritka képlet volt a polgárosodó, de a nemesi múlttól el nem szakadó Magyarországon a múlt század második felében. Erdélyi örmény-székely keverék családban született, elődei nemzedékek óta kifejezetten jómódú, akár gazdagnak is mondható kereskedők voltak. Vallásukat tekintve örmény-katolikusok. Ez a se nemesi, se jobbágyi, már a feudalizmuson belül is polgári helyzet, amely vallásilag is elkülönült a nagyobb hazai tömegektől, némiképpen a hazai zsidóság módosabb rétegeinek társadalmi viszonylataira emlékeztetett, és éppen ezért lehetőséget adott, hogy kívülről nézzék ne csak az úri és a paraszti hazát, hanem még a javarészt német ajkú - sváb, szász, cipszer - polgárságot is, amely a konkurens természetes ellenszenvével figyelte az örmény, zsidó vagy rác polgárok melléjük gazdagodását. A székely atyafiság pedig még ehhez is sajátos különállást jelentett. A sokgyermekes Petelei család tehát szinte magányos sziget volt Marosvásárhelyen: kereskedtek mindenkivel, de maguk közt, befelé éltek, szokatlanul magas kulturális színvonalon. Az olvasás, a nyelvtudás, a művészetek szeretete életforma volt a számukra. A szülőkből és testvérekből egész házi zenekar kitelt, és otthonukban, a Hargita alján esténként Bachot, Haydnt, Mozartot, Schubertet játszottak a maguk gyönyörködtetésére.

A fiatal Petelei Istvánt mindezekhez filozófiai és teológiai problémák izgatták. Elmélyedt vallásának tanításában. Kezdetben pap akart lenni, de amikor érettségizett fővel Pestre - még nem Budapestre! - jön, hirtelen fordulattal mégis a Műegyetemre iratkozik, hogy építészmérnök legyen. De még ez is tapogatózás Nemsokára átiratkozik a bölcsészkarra, hogy történelemmel és régészettel foglalkozzék és hamarosan kedvence lesz a haladó szellemű nagy archeológiaprofesszornak, Rómer Flórisnak. Ott is maradhatna mellette tanársegédnek, lehetne idővel maga is professzor, de addigra már továbbragadja az új élmény: a természettudomány. Megismeri Darwin tanait, kezdetben lelkiismereti okokból vitába száll a modern biológiával, de idegőrlő lelki válságokon át végül is győz az igazság szomjúsága. Egészen közel került a materializmushoz, ugyanannak a biológia determinizmusnak hitvallója, amely körülbelül ugyanebben az időben alakítja ki Zola naturalizmusát. De a teológiai világkép elenyészése pesszimizmusba torkoll. A kiegyezés Magyarországa éppen a legjobb elmékben kedvez is a pesszimizmusnak, divatos lesz Schopenhauer. És a komor frankfurti bölcsnek olyan szép a stílusa, hogy eszméi belopakodnak a legjobb ízlésűek, a legeurópaibb magyarok elméjébe; Reviczkynek, Komjáthynak is döntően határozza meg világszemléletét Schopenhauer. És megérzik Turgenyev hatása is. A vidéki nemesi fészkek bánata hamar rokon lelkekre, sőt rokon hangokra talál Magyarországon. Még Gyulai Pál remekmívű kisregényében is ez a bánat borong.

A tanári diplomával Erdélybe visszaérkező Petelei otthon csak primitívségeket, kisszerűségeket talál. Ezt a számára oly szomorú valóságot kell kifejeznie. Hová is kapcsolódhat ilyen kultúrával és ilyen lelkiállapottal? Kemény Zsigmond regényeinek reménytelenségében, Arany balladáinak lelki zaklatottságában, a székely népballadák zordonságában ismeri fel legközelebbi rokonságát. Ezeken a példákon edződik stílusa is. Korai novellái prózában írt balladák, de olyan prózában, amelyeket szinte versszerűen, ritmikusan lehet olvasni.

Nem is lesz tanár. Újságírónak áll. Nagyon jó újságíró, ha kell, jó szerkesztő is, mert tiszta szemmel lát, és talán kalmár elődei örökségeként kitűnő szervezőnek is bizonyul. Legválságosabb korszakaiban is tevékeny alakja lesz és marad az erdélyi irodalmi közéletnek. Az irodalomban pedig már első novelláival feltűnik. Még az annyira szigorú és tőle merőben különböző szemléletű Gyulai Pált is elragadja, habár túlzottnak tartja pesszimizmusát és költői igazságszolgáltatás hiányát műveiben. Mert Petelei nem szolgáltat igazságot a szerencsétlenül járó ártatlanoknak, hiszen amit lát, az vagy tragikusan, vagy nevetségesen igazságtalan. A balladai hang mellett egyre erősebb írásaiban a szatíra, de olyan szatíra, amelyben nincs semmi igazán nevetnivaló. Sokan meg is sértődnek tőle, mert azok is magukra ismernek szemléletesen ábrázolt és a leírás puszta tényével elmarasztalt alakjaiban, akikre nem is gondolt. Vagyis igazi típusokat teremt: a századvég városi életének embertelen vagy az embertelenségnek áldozatul eső, nemegyszer zavart lelkű típusait. Petelei nem közvetlenül bírálja a társadalmat, hanem a társadalom tényei közt elnyomorodott lelkeket mutatja meg rendkívüli pszichológiai tudással. Igazi, vérbeli realista. Lelkesedik Mikszáthért, de nyoma sincs benne Mikszáth csúfolódó derűjének, s mindenestül idegen a fiatal Mikszáth romantikaközeliségétől. Sokkal inkább összekötő láncszem egyrészt Arany és Kemény, másrészt a századforduló indulatos társadalomkritikus fiataljai, Thury Zoltán, Biró Lajos, a harcos publicista Ady között. Biológiai determinizmusa pedig Zola legközelebbi rokonává teszi. Hazai atyafiságát talán Tolnai Lajos kemény kritikájában és Justh Zsigmond mindent átfogó tervezgetésében találhatjuk. De Petelei sokkal jobb, sokkal művészibb író Tolnainál, Justh életműve pedig tragikusan töredék marad. Petelei életműve teljes: novellái és remekmívű regénye A fülemüle komor, reménytelen, de teljes körképet örökítenek meg egy világtól elmaradt, embertelenségekkel teljes vidéki városi világról, csalódottakról, eltévelyedettekről, az őrület határán tévelygőkről és megtébolyodottakról. Saját lelkében élte mindezt. És ez a lélek túl érzékeny volt.

Idősebb korában ugyan végre kijut egy pillanatnyi boldogság is. Szerelmes lesz, viszontszerelemre talál, megnősül, és a kitűnő, hozzá hasonlóan kulturált és érzékeny lelkű asszony szerelmes türelemmel áll az egyre súlyosabban idegbeteg férj mellett. Irodalmi sikereket is tudomásul vehet. A konzervatívoknak ugyan túlságosan liberális és megbocsáthatatlan darwinista, a haladó tanítványoknak ugyan túl reménytelenül pesszimista, de együtt ismerik el rendkívüli tehetségét, művészi színvonalát, európai magyarságát. Kolozsvárott él, az erdélyi irodalmi közélet egyik vezéralakja, de Budapesten jobban tudják, mennyire a főszereplők közé tartozik. Idegzete azonban végül is felőrlődik. A depresszió legyőzi, elmegyógyászati kezelésre szorul. Alighanem a tébolydában is jobban látta a szenvedő emberek igazságát, mint azok, akik odakint már csak az őrültet látták benne. Ötvennyolc éves korában halt meg az elmegyógyintézetben.