Egyetlen marosvásárhelyi túlélő maradt

Tegnap déli harangszókor, immár kilenc éve hagyományosan az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet Maros megyei szervezete a megyeszékhely katolikus temetőjének bejáratánál felállított szobornál megemlékezett a magyar történelem számára a második világháború egyik legtragikusabb eseményéről: a 4. magyar hadtest 1943. január 12-i vereségéről, amikor a mintegy 200 km hosszú frontvonalat áttörték a szovjet csapatok.

           Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE megyei elnöke elmondta, alapos kutatások eredményeként 577 marosvásárhelyi túlélőt sikerült azonosítaniuk. Közülük 2003-ban, az esemény 60 éves évfordulóján még heten róhatták le kegyeletüket az eltűnt bajtársaik emlékére felállított köztéri alkotásnál. Ma a 91 éves Kulcsár István az egyetlen, aki megjárta a poklok poklát az orosz fronton. Az EMKE elnöke sajnálatát fejezte ki azért, amiért mostanáig egy Maros megyei küldöttségnek sem sikerült eljutni a hajdani frontvonalra, ahol megkoszorúzták volna a honvéd katonák sírjait.
           Oláh Dénes katolikus esperes a háború értelmetlenségéről és embertelenségéről beszélt, majd rövid imával rótta le kegyeletét a jelenlevők társaságában az áldozatok emléke előtt. A tisztelettevők az alkalomhoz illő honvéddal és a himnuszok eléneklése után megkoszorúzták a szobrot.
           A temetőben tartott megemlékezést követően a szervezők néhány újságíró kíséretében felkeresték Kulcsár Istvánt marosvásárhelyi lakásán, ahol elbeszélgettek a veterán harcossal.
           István bácsi felidézte azt a szörnyű telet, amikor -35 fokos hidegben kellett visszavonuljon a szétvert hadsereg. Több száz kilométert tettek meg, gyakran derékig érő hóban, arra kényszerülve, hogy a hókupacok alól kiásott elhunyt társaik hátizsákjából összekapart élelemmel éljék túl a kegyetlen időszakot. Az oroszok által elhagyott háztáji gazdaságok istállójában talált takarmányrépát is megették, és állva, menet közben aludtak. Még imádkozni sem tudtak, mert aki letérdelt, és 15 percnél tovább maradt a jeges földön, odafagyott. Látott elföldeletlen, oszló tetemeket, kosarakba összeszedett, végtag nélküli bajtársakat, fagyhalállal küzdő társakat és sok más olyasmit, amiről még ma sem szívesen mesél. Közben háromszor esett fogságba, egyszer a németek, máskor az amerikaiak, aztán az oroszok tartóztatták le, míg végül hosszú hányattatás után hazakerült. A testi gyötrelmek mellett a legjobban a honvágy kínozta, de az is ösztönözte, hogy hazajöjjön.
           Kissé viccesen, de keserű szájízzel mondja: mindezeket feledni nem lehet, és a sorssal sem tud megbékülni soha!
           Az EMNT ajándékként felkínálta Kulcsár Istvánnak, hogy segítenek a magyar állampolgársághoz szükséges okiratok összeállításában, és azt is kilátásba helyezték, hogy a csíkszeredai konzul személyesen jön el majd a háborút megélt erdélyi magyar honvédhoz, hogy átadja a magyar állampolgárságot igazoló dokumentumot.
          István bácsi sorsával megbékélten nyugtázza: már kétszer volt magyar állampolgár, úgy, hogy el sem kellett hagyja szülőföldjét, most sem megy el, csak annyit mondott: szívesen fogadja az „ajándékot”, mert már ideje volt, hogy elismerjék hovatartozását.